Ha azt mondom TGV, minden laikus vasútbarátnak beindul a nyálelválasztása, és egyből beúszik lelki szemeik elé a több száz kilométeres sebességgel száguldó szürke (nosztalgikus egyéneknél narancssárga, az újításokra vevőknél pedig szürke és emeletes) motorvonat.
Ahogy a német precizitás szóba kerülésével is meglehetősen hamar előkerül az ICE, mint egyik csúcsa az ottani mérnöki munkának.  És akkor a japánokat, akik már a 60-as években élen jártak a témában, meg a kínaiakat, akik manapság újabb és újabb hihetetlen rekordok megdöntésével szereznek maguknak hírnevet, inkább most hagyjuk is, úgyis mindenki tudja miről van szó.
Erről:
De azért nem szabad elfelejteni, hogy van nagysebességű kötöttpályás élet a fenti nemzeteken kívül is.
Vegyük például az olaszokat. Kellemes mediterrán éghajlat, pizza, gyors és szép autók, gyönyörű tájak. Ugye megvan?  Viszonylag kevesen asszociálnak az olaszok kapcsán egy szupergyors vonatra. Pedig van nekik, és nem is akármilyen! Olaszország hatalmas területtel bír, és ennek egyik legkényelmesebb és leggyorsabb tömegközlekedési alternatívája a vonat.
És amikor arról beszélünk, hogy mennyire hatalmas területen kell biztosítani az utasok szállítását, elég, ha megnézzük az olasz vasúthálózat teljes hosszát: több mint 24 ezer (!) kilométer. Nálunk összesen nagyjából 8 ezer kilométernyi sín van csak, jó, oké, az ország is lényegesen kisebb. Ettől függetlenül azért még mindig elég impresszív szám az a 24 ezer. Egy ekkora hálózatnál bizony nem árt, ha a nagy távolságokat minél nagyobb sebességű pályákkal kötik össze – különben az emberek napokig utazhatnak, ami nyilván senkit nem fog a vonatokra felültetni, sokkal jobb alternatíva a repülő (elég, ha megnézzük az Egyesült Államokat, ahol a hatalmas távolságok ellenére is viszonylag keveset fektettek nagysebességű vasútvonalak kiépítésébe, ami leginkább a légiközlekedésnek jelentett hatalmas előnyt).  

Olaszországban viszont szerencsére nagy hangsúlyt helyeztek a tempós vasútvonalakra, így jelenleg két fő irányban lehet igénybe venni azokat: az egyik a Torinó – Velence, a másik pedig a Torinó – Salerno. Mindkettő érinti Milánót, lényegében itt ágaznak el: a második vonal ezután gyakorlatilag a leghíresebb olasz városokat összekötve jut el végállomásához, így könnyen elérhetjük vele Bolognát, Firenzét, Rómát vagy akár Nápolyt is. 
Én az utóbbi vonalon próbáltam ki az utazást, ami errefelé – különösen a hazai körülményekhez képest – egészen pazar.
A vonatok alapvetően ETR 500-as típusú szerelvényekből állnak (kép fentebb), de közlekedik már az ETR 1000-res is, ami jelenleg a világ egyik legmodernebb motorvonatának számít. A Bombardier gyártja őket, a dizájnért pedig az olasz Bertone cég felelt – akik leginkább az autóiparból lehetnek ismerősek: többek között az ő nevükhöz köthető számos gyönyörű Alfa Romeo, Aston Martin, vagy személyes kedvencem, a Citroen Xm formaterve is. A vonatok tehát elképesztően jól néznek ki, szinte nem is gondolnánk, hogy egy ekkora, funkcionális vasdarabot ennyire ízlésesen is meg lehet csinálni – márpedig meg lehet! És persze nem szabad elfelejteni, hogy bármi, ami egy picit is sportos kinézettel van megáldva, legalább kétszer olyan királyul fog kinézni, ha a vörös árnyalataira festik.
Dögös, igaz?
Szerencsére belül sem szégyenkezhetnek, mindent tudnak, amit egy hasonló európai szupervonattól elvárhatunk: a kocsik termes kialakításúak és négy osztályon foglalhatunk helyet: Standard, Premium, Business és Executive. Ezek közül természetesen az Executive nyújtja a legmagasabb színvonalú szolgáltatást. Hatalmas bőrfotelek kényelmét élvezhetjük, amelyek ráadásul 180 fokban elforgathatók, ezért nem kell attól tartanunk, hogy a menetiránnyal szembe néző helyet kapunk (ettől egyébként máshol sem kell tartani, ugyanis a jegyfoglalásnál a repülőkhöz hasonlóan egy kis rajzon lehetőségünk van kiválasztani, hogy pontosan melyik ülést szeretnénk magunknak az útra).
Itt mindössze 10-en ülhetünk le, szóval egészen családias lesz a légkör. Ha szeretnénk, használhatjuk a meeting room-ot, de szerintem sokkal jobb ennél, hogy az út során 3 különböző menü közül is választhatunk, amit a helyünkön szolgálnak fel.A turista (itteni nevén Standard) osztályon jellemzően 4-es ülőhelyeket alakítottak ki, ahol egy kihajtogatható asztal kapott helyet középen.  A lábtér itt is kiváló, ráadásul még az ülések támlája is dönthető! Minden székhez jár egy konnektor is, úgyhogy a munkának sem kell megállnia amíg utazunk – ezt egyébként az ingyenesen elérhető wifi is segíti (amit sajnos kissé árnyal, hogy meglehetősen bonyolult és hosszadalmas regisztrációs folyamat után vehetjük csak igénybe). A vonaton van egy büfékocsi is, ezért az is biztos, hogy nem halunk éhen, ha elfelejtettük elhozni magunkkal a rántotthúsos szendvicset otthonról.Az éhhaláltól már csak azért sem kell tartani, mert a városok közötti nagy távolságokat gyorsan letudja a Frecciarossa. Például a 205 kilométer hosszú Róma – Nápoly útvonalat kicsivel több, mint 1 óra alatt teszi meg, köszönhetően annak, hogy az út jelentős részén közel 300 kilométeres óránkénti sebességgel haladhat. Tudom, nem hasonlítjuk a Trabantot a BMW-hez (vagy esetünkben a Maseratihoz), de azért egy kis viszonyítási alap: a Budapest – Békéscsaba közötti 196 kilométeres távot a MÁV vonatjai 2 és fél óra alatt abszolválják.
A jegyárak tükrözik a szolgáltatás színvonalát, ennek megfelelően eléggé magasak. Ez az ára a nagy sebességnek és a kényelemnek.
Összességében mindenkinek tudom ajánlani ezt a közlekedési módot ha Olaszországban jár, egyszerűbb és pihentetőbb, mint autóval vagy repülővel, aki pedig egy kicsit is vonat nörd, ”csakazértis” kötelező elem kell, hogy legyen egy olasz kirándulás alkalmával.